FÖLD

Mivel kerámiával is foglalkoztam, talán ezért is annyira fontos számomra az anyag, a képi matéria. Leginkább a földközeg. Az anyagból formálódik, teremtődik meg a kép, a faktúrában mutatkozik meg, hogy számomra az alkotás teremtő folyamat.
Festői gesztusok, karcolások és visszakapart felületek tűnnek elő. Olyan jelek, amelyek az ősi karcolt kerámiák világát és jellegét idézik meg, az archaikus megjelenítést őrzik.
Képeimet tematikusan egymásra építem, ezek ciklusokká szerveződnek: földutak, mezők, kertek, gyökerek. Témáim ugyan a hazai tájjelleg reminiszcenciái alapján születnek meg, de szándékom szerint egy meditatív térbe vezetnek: a rögösen kanyargó, labirintussá váló utak, a talányos terepek, az ágaikat, gyökereiket széttáró fák.
A föld, a földi jelenvalóság: a megtestesülés terepe, materiális közeg. A benne megjelenő attribútumok, figurális elemek: az égi és földi világ, egy ősi hitvilág összekötéseként mutatkoznak meg – biztosítva e két világ közötti átjárást. (TK)

„Tánczos Krisztina nem csak utakat fest, nem csupán ez a témakör foglalkoztatja, bár leginkább ez az Élet-szimbólum a fő motívum képein. Ugyanakkor csendéletek, susogó mezők, tájak és épületek, utcák és magányos házak is felbukkannak képein. Ezek a munkák más elköteleződésre, természetelvű gondolkodásra utalnak, melyet Tánczos szimbolikus képein sem tagad meg, ugyanakkor az átírás eszközével módosítja a látványfestészet elemeit. Hol Anselm Kiefer drámai faktúrái és szürkés aranyszínei, hol Farkas István pasztőz temperafoltjai, ugyancsak széllelbélelt alakjai idéződnek fel képein…”

„Festészetének színvilága és festői módszere a magyar festészeti hagyományokkal, elsősorban az alföldi festészet világával rokonítható. Mély barnák, okkerek, földszínek és szürkéskékek, drámai földutak, viharos égboltok, kiszáradt vagy épp virágba boruló fák, útkereszteződések. Munkáiban Tornyai erős drámai dinamikája ütközik a skandináv vagy belga szimbolisták jelképeivel…” (Sinkó István)

„A Tánczos Krisztina által alkalmazott festői nyelv számos szállal kötődik a magyar festészeti hagyományokhoz. S ez nem titkoltan: szándék is! Hogy művei hordozzák, képviseljék az éppen inneni, ebből a földből, kulturális környezetből való származását. Munkáiban azt az „elevenen egységes” magasabb egységet keresi, amely nem tagolható vagy szakítható szét külsőre és belsőre, formára és tartalomra, mert minden életmegnyilvánulásban tetten érhető. E szemlélet mögött az a látens felismerés húzódhat meg, hogy a vizuális anyanyelveknek, vagy akár az egyetemes vizualitásnak létezik egy sajátosan magyar változata, amely feltétlenül csak innen, ebből a földből, kultúrából, hagyományrendszerből eredhet: amelyben érződik a föld szaga, illata, a víz, a levegő milyensége. Az alkotó éppen ezt szeretné tetten érni, közvetlenül szemlélni saját festészetnyelvi gyakorlatában…” (bes)