Gyök-erezet

Gyökérszárnyak

Miként lenn, úgy fent. Egyként, ha nem is egészen ugyanúgy. Mert lényegének sértetlensége mellett: lent és fönt között nem csupán változás, de fordulatot hozó átváltozás történik meg. Ami van, ami az életnek keretül szolgáló körülmény, az mind: eleinte a földön, a földben van. Hogy mi van, mi lehet még ezen túl? Az ezt illető tapasztalatforma kettős. A tárgy érzéki, fizikai megjelenése, a formák és színek: esztétikai tapasztalatra vezetnek. Ám ezekhez az észleleti képekhez olyan ingerek, tudati tartalmak és intuitív képek társulnak, amelyek az ember szelleméből, lelki hovatartozásából fakadnak. Utóbbiak egy sajátos, jelképes mozzanattal ruházzák fel a megjelenített tárgyat.

A növényi létezés: a szellemi élet jelképe, említi Németh László. Zajtalan semmiből születés. A gyökér járkelése, szeszélyes mozgása, elágazódása mivégre volna, minthogy egy elszánt, mégis véletlenszerű, a következményekre fittyet hányó lépéssel: elhagyja közegét, a földet. Hogy új utat kezdjen egy teljességgel ismeretlen térben.
A gyökér helyhez kötött, a földben lefelé tart, erőt gyűjt a változáshoz, az átváltozáshoz: hogy helyét, a föld alatti világot elhagyja, ki- és felemelkedjen, hogy egyszer csak már nem gyökérként, de valami másként: nőjön, kiteljesedjen, az ég felé tekintsen.
Micsoda vágy feszítheti e folyamatot! Miféle energia összpontosul a magban, miféle elszánás, hogy szárba fakadjon! Egy ilyen egyszerű témának is olyan filozófiai- gondolati udvara támadhat, amely képes lefedni emberi létezésünk egészét, teljességét.
A gyökerek, a fő- és mellékágak bolyongása, az utat kereső erezet talán nem is egyéb, mint eszköz és módszer. A természet általuk okítja, neveli a növényt, hogyan lehet majd a föld fölé emelkednie.
Hogy a lét alapja minden létező létezésének, ismert heideggeri gondolat. A természetben a gyökerek is ilyenek, ehhez hasonlatosak.
Az átváltozás teljes, miközben a forma csaknem változatlan, noha ellentétes irányt vesz. Egy növény ágai-levelei sem egyebek, mint légbe kapaszkodó gyökerek. Mikor a szél közéjük kap, megcibálja őket, mi mást tennének, mint létezésüket tanulják, gyakorolják. Hogy szállniuk, szárnyalniuk is lehetne akár, ellenére annak, hogy egyhelybe kötöttek. Vigasztaltan lengedeznek gyökérszárnyaik lehetőségében.
Nem szoros értelemben, de e munkák hordoznak, megőriznek valamit az ikonteremtés hagyományából. Gyökérikonok, amelyek különös szárnyakká lesznek. Egy tárgyat képpel jegyző jelek, amelyek az alapra, az eredetre, a forrásra, profán módon is valamilyen szentségre tekintenek. Ikonszerűek abban az értelemben, hogy koncentráltan a létezés egyfajta hierarchiáját, a létező dolgok egymásba fonódottságát mutatják, ahogy egymás feltételezésében tűnik fel a testet szervező gyökérgerinc a mellékágakkal, erezetbolyhokkal. Egymás nélkül nem lehetnének az élet, a növényi létezés forrásai.

Mindezek különös szárnyakká lesznek: a gyökér és az ágháló egyaránt, noha szerveződésük iránya éppen ellentétes. Egyik a földbe mélyed, másik a magasba tart.
Egy nem létező legenda szerint a gyökerek nem is egyebek, mint a természet, a növények földi, a földfelszín alatti szárnyai. Éppen azzal fejezik ki tiszteletüket Teremtőjük iránt, hogy noha a földbe rögzítettek-kötöttek, oda ágyazottak vagy éppen taszítottak, arra törekednek, hogy az Ég felé hajoljanak, oda és arra felé vágyakozzanak. Éppen ebben áll a növények de profundisa: mélybe tartanak, a mélyből szakadnak és szárnyalnak föl.
Egy téma, egy festői elképzelés, annak bejárása jó alkalom arra, hogy magában az ember sokféle utat felkeressen. Ám a létrejövő mű az alkotó által mindig csak lezártnak tűnő megkezdett. Mert valójában a mindenkori szemlélő által válhat – így-úgy befejezetté.

Hogy a műalkotás üzenet közvetítője volna, miként a navahó indiánok belterjes nyelve: ez nemrég hallott baromság. Ugyanis a navahó nyelv használata során, és persze kizárólag a nyelv ismeretében: kezdetet vesz valami és paktikusan révbe jut. A művészet, a képek szemlélete éppen hogy nem ilyen, egyértelműen vagy kézenfekvően dekódolható közlés; értésének, mármint kifogástalanul teljes felfogásának meg – ugyan ki lehetne mestere. Hiszen mindannyian a magunk személye, személyisége révén lehetünk a képek által megszólítottak.
A most látható alkotások mégis üzenetet hordoznak – a képekhez illő talánnyal. Bennük a művész magáról, de a másikhoz is szól. A magvető embernek is akadnak kételyei, sőt, kétségei vannak. Tevékenységével takarja el azokat. Az alkotó magot vet, és jutalma jobbára csak annyi, hogy ezt megteheti. Önök aratnak, arathatnak, ha találnak mit.

bes