Tánczos Krisztina Festőművész Kiállítása a Volksbank Galériában

A Magyarországi Volksbank Zrt. tisztelettel meghívja Önt és partnerét Tánczos Krisztina festőművész kiállításának megnyitójára.
A kiállítást megnyitja Skonda Mária, a Magyarországi Volksbank Zrt. vezérigazgató-helyettese és Balázs Sándor művészeti író.
Közreműködik: Babylon Beats együttes (Sajó Dávid derbukán, Szabó Péter kongán, Újj Zsombor hegedűn). A tárlat megnyitójára 2007 november 15-én 17.30 órakor kerül sor a Magyarországi Volksbank Zrt. Törökvész úti bankfiókjában és galériájában, 1022 Budapest, Törökvész út 30/b.
A program megnyitó ünnepségén részvétel kizárólag meghívóval.
A kiállítás 2008. január 30-ig tekinthető meg.

Tisztelt megjelentek, barátai a művészetnek, és kiváltképpen a képzőművészetnek, a messze nyíló, néha nyilalló képnek!

„Az ágy közös. A párna nem.” – idézhetnénk Pilinszky János Életfogytiglan című versét, amikor arra gondolunk, hogy miképpen nyilvánul meg a művészetben az a közös tér és idő, amit emberi életnek, a róla alkotott képnek nevezünk. Miképpen lesz belőle zene, klasszikus vagy kortárs, hogyan néz felénk a kép figurális vagy absztrakt formába öltözve.

A művészet mindig arról szól, hogy az emberi sors, az egyéni élet és a világkép eredőjeként: miképpen fakad fel ez a közös forrás. Miféle alakot ölt az, ami mű-alkotásként csörgedez vagy hullámzik felénk. A lehetőségek sokszerűsége néha zavarba ejtő. Csak abban bízhatunk, hogy a víz tudja a dolgát, ahogy a halak a folyó irányát.
A forrás tehát közös, de útja, ahogyan hozzánk elérkezik, nagy eltéréséket mutat. Egy-egy alkotónál fellelhetünk valami jellegzetest, valami középponti problémát, ami a művészt foglalkoztatja, ami életét és általa művészetét megalapozza. Ehhez szükséges kulcsot találni, ha nem is lehet világát teljességgel megnyitni, feltárni.
Tánczos Krisztina klasszikus nyomvonalú munkái már az első tekintet számára közlik, hogy a képzelet szülte őket, a redőzött-rétegelt szimbolikát az gyűjti össze. Tehát a művek eredete a művész, vagy másképpen:,,a művészet a művészben él.”
Mindegy, hogy a képtárgyakat a kitárulkozó természet kínálja fel, vagy az archaikus gondolkodás szimbólumai találnak utat a régiségből a jelenbe, hogy megújuljanak, hogy az itt és mostban közvetítsék a lélek rezdüléseit, filozofikus kilengéseit. A dolgok az alkotón átfolynak, hogy elvesszenek, majd koncentrált, személyes szűrleményként képekké váljanak.
Az olyan képnek, amelynek nincs eredetije – hacsak nem számolunk az alkotó teremtő képzeletével, mint eredetotthonnal –, tehát ha előzmény nélküli a kép, akkor ő maga az eredeti. Rejtekúton jár, de nem rejtőzködő; elhagyja a szélesen kikövezett irányt, hogy másutt hagyjon követhető nyomot. Mert elhatározott egy másik, gyakran tudomásul sem vett valóság felé.
A lekövető, multiplikáló képmagatartások, a vizuális mező szakralitását nyeglén kérdőre vonó kortárs képzőművészetben mindez nem példa nélküli, de kisebbségi. Mert az egyenruha, a stílustalanság vagy mások stílusának szemrebbenés nélküli átemelése ma divatosabb, noha időlegesebb, ideiglenesebb. Pedig a festőnek nem csak azt kell megalkotnia, amit maga előtt, sokkal inkább azt, amit magában lát. Ha ott nem lát semmit… mire föl megfestenie azt, amit maga előtt lát.

Tánczos Krisztina festészete, képnyelvi mentalitása gondosan őrzi az egyéni kézjegyű stílust. Formáját és energiáját panteisztikus, metafizikai tekintet, spirituális otthonosság generálja, amelyben föld és ég összenő, egymásba kapaszkodik. A látásmód originalitása, a hangsúlyozott festőiség nyilatkozik meg viszszafogott, de expresszív dinamikát közvetítő pigmenthasználatában: a földi, emocionális okkerek, a szellemi karaktert hordozó égi kékek, a megvilágító és előre ugró sárgák különös összjátékában; a festék anyagszerűségét érzékeltető faktúrákban, vagy a szakrális leletként ható, a freskófestészet hagyományait megjelenítő felületképzés révén.
Így a képelemek gazdag látvány- és szellemértékű corpusokká, lényekké válnak. Nem csak a madarak, de a bárkák, a föld és szigethalmok, a sziklák is. Szüntelen megújulást közvetítenek: a létezés tisztására érkezett, merengő szarvasok, a virágba bódult, virágot ásító fák, a diagonális tengelyen neszező szárnysuttogások, a menedéknek tűnő földszilánkok, a repülésre készülő bárkák. Felszabadított képek, amelyek olyan gondolati nehezékkel terheltek, ami megbillenti a lélegzetet és a lelket, ágyat vet egy létállapot kisugárzásának.
Az ágy tehát közös, a párna meg nem. Mindamellett: az is ott a fekhelyen.
Nyíljon e tárlat annak reményében, hogy amit látunk: lehet a létezést megtermékenyítő együttlét humusza. A feltáró, csiszolt figyelem számára lehet nem csupán képpé merevedett, enyhet adó vagy felzaklató művészi szépség, de eredendő rejtekút, amely közelebb visz az alkotó spirituális-szellemi határvonalához, és közelebb: talán még kevéssé tudott önmagunkhoz, saját létezésünkhöz.
Ismerkedjenek a képekkel!

Balázs Sándor