Hovatartás

Blondin Károly, az egykor híres magyar kötéltáncos azt említi emlékirataiban, hogy fönn a kötélen azonnal elveszítette volna egyensúlyát, ha direkt módon és folyton annak megtartására gondolt volna: gondolatait mindig arra kellett irányítania, hogy a végén hogy fog leszállni a kötélről…
Tanulságos az egyensúly keresésének és fönntartásának e meglepő formája. Mintha minden úgy volna kimérve ebben a világban, hogy valami végső pontra vetett tekintettel érdemes csak létezni. És ez a végső pont mintha visszafelé: determinálná és folytonosan mérlegre tenné minden egyes cselekedetünket. A kötéltáncos esetében ez erősen nyilvánvalónak tűnik.
Ha engedünk a hívásnak, hogy szimbolikussá tágítsuk e történetet: mi magunk is kötélen vagyunk, táncolnunk kell, és nem szabad leesnünk. A vigasz csak annyi, hogy ma este nem kell a kötélen táncolni. Ma a képek táncolnak, ami majdnem ugyan az, mintha mi tennénk, amennyiben figyelmünk terét képes felsérteni az, amit látunk. A festő kötéltánca.
Hiszen minden egyes műalkotás megszületése olyan mélység- és magasság-, röpülés- és zuhanáspróba, mondhatnánk, az üdvösség próbája a kötélen, aminek kimenetele kétséges. Nem zuhan-e a festő külsőségeket gyakorló giccsbe, üresjáratokba, rutinba, trükkös képzőművészeti ötletekbe. És képes-e a benne lakó erőket érzékeny eredetiséggel a felszínre hozni, előszólítani, s így a befogadót megszólítani.

Egy mutató ujj felkelti érdeklődésünket, de nem azért, hogy a mutató ujjat bámuljuk, hanem hogy valami másra figyeljünk. A mutató ujj funkciója csak annyi, hogy felhívja, majd elvonja a figyelmet, valami másra irányítsa: a járulékos mozzanat révén a fokálisra, a profán által a szakrálisra, amiképpen a szimbólumok teszik ezt. Mert amióta az eredendő, édeni nyelv el- veszett, csak a szimbólumok maradtak, zárványként, hogy a metafizikus tartalmak megnyilatkozhassanak.
Tánczos Krisztina most látható munkái ezekhez húzódnak vissza. Őriznek és megújítanak, frissen, tiszta festőiséggel tesznek kísérletet egy leheletnyi gondolat tolmácsolására, egy gondolat minőségének állapottá változtatására.
Lehet azzal a triviális gondolattal közeledni e képek felé, hogy amit látunk, az egyszerűen part, tenger, bárka, madárlátta földsziget, s tetőként ráboruló égbolt, tehát látványelemek sora. A szemnek így is messzeható izgalom. Csakhogy a képfelület semmiféle részlete sem támogatja az efféle leegyszerűsítő hozzáállást, noha az evilági beágyazottságuk sosem oldódik el végletesen.
E munkák mégsem a valóságosság képei. Árnyaló, megkülönböztető konkrétumok nem korlátozzák, nem törik meg szimbolikus nyelvezetüket. Szabad leképezések, felülírások, a képzelet mentális élményekből és érzelmi-lelki-szellemi szükségletekből előállott szőttesei, amelyek dialogizálnak a földdel, a vízzel, a légtérrel. A közvetlen érzekelhetőn túlra tesznek kitérőket, valamiféle spirituális otthonosság felé, ahol a különnemű közegek és dolgok nem különülnek el élesen egymástól.
A létezés szerves egészének metszeteit látjuk, ami az archaikus görögök számára az állandóságot jelentette: ott-állást és megmaradást. A létezését, ami azt jelenti, hogy a kezdet rejtett iránymutatásai szerint igyekszünk megérteni az ember lényegét, és azt a helyet vagy helyzetet, amelyben a lét megnyílhat.
Ezt az illékony közeget látják el szimbolikus arccal, ezt képesítik e szekvencia képei. A hitvány fa menedékek – ahogyan a Biblia nevezi a bárkát –, amelyek szárnyas lényekké lesznek; a határukat vesztő egek és földek, a diagonális tengelyek, a csőréből teremtő fonalat kibocsátó, földszilánkot szülő madár. Imaginárius térbe érkezünk, a valóság egy túlparti tartományába, ahol minden másképpen történik. A realitástények megfellebbeződnek, átszellemített ikeralakot öltenek.
E festészet nem valamilyen pontosan regisztrálható úton jár, hanem ösvényen, rejtekúton. Járása maga is kötéltánc a szélesen alkonyodó képzőművészet horizontján, ahol lassan mindegy, hogy miképpen szállunk le a kötélről. Keskeny és járatlan, miközben özönvízként zúdul ránk a valóságnak tekintett pszeudo-valóság. Olyasformán, ahogyan Puszta Sándor, e lassan feledésbe merülő papköltő említi az Imago négy sorában:,,festett volt a sárkány / fából volt a kard/ amaz mégis elszállt / ez megrosdásodott.”

-bes-