Trafik Galéria – Tánczos Krisztina festőművész kiállítása

Ég és Föld között
Tánczos Krisztina festőművész tárlata elé

„Utak – nem müvek.” Alig néhány nappal az utolsó, kísértő kihívás előtt ez a rövid, utaló felirat került Heidegger filozófiai munkáinak címlapjára. Jó, hogy végül, az utolsó szándék és megfontolás értelmében éppen ezt gondolta el az intő szókratészi szerénység jegyében, ha gondolt még valakivel. Ha nem így történt volna, Heidegger félrevezet. Hiszen az ember számára mindig csak ennyi adódik: utak a Műhöz.

Az út, mint az idő térbeli kivetülése: felismerésterep. Tánczos Krisztina legújabb munkái a bizonyossságkeresés végtelenbe oldott képei. A szimbolikus, eredendően láthatatlan út nyomába erednek, határhelyzetek után kutatnak, emberi sorsot képesítenek. Munkáin utak terelnek és vezetnek – biztosan sosem tudni hová – útonjárókkal, magányosan merengő alakokkal, sűrűn megült majd kihűlő padokkal. Az egész olyasmi, mint egy választott-adatott belső utazás – a föld okkerében és az ég kékje között. Földi utakon, földszagban, de leképezve az égtér illatát, jeleit. Hiszen nincs más a földön, mint fenn az égben.

Viszont minden út két irányt vesz. Előre és vissza, idegenből haza és viszont.
Akik a keresztútba állnak, egyszerre látnak négy felé. Többlet a kevéshez. Az utak így sem beláthatóbbak, csupán az irányok, a vektorok. Hiszen a keresztút: eldöntetlenség. Az ide érkezők jobbára nem is találkoznak, mégis, valami különös szeszély, valami felismerhetetlen lélekvezettetés folytán ismeretük van arról, hogy a keresett erre járt, itt döntött, merre vegye útját: hazafelé. Haza, ami midig az úton túl van, valami félreeső helyen. Ahogy a törvény betűjén túl szól és látszik meg szelleme.
Csak meg kell hallani és látni. Főként hallani – még a képeket is –, annak ellenére, hogy az ember jellemző létállapota a Tamás-i szembenállás. Végre meghallani azt, amit sokszor hallottunk már: a szél fúvását; vagy másképpen: magunkra engedni angyalunk lassan ernyedő tekintetét.

Így érlelődünk, mint gyümölcs a fán; készenlétben nem tudni mikori zuhanásunkra. Mindig így van. Ránk zúdul valami, aminek lehetőségét sosem gondoltuk volna. A létezés terhe, egy magányos, idegen óra – gyatra ellensúlyok kíséretében. Lehet, hogy zuhanásunk csak annak jele, hogy utat tévesztettünk. Tévedés volt talpunk alatt oly biztosnak hinni a földet.
Érzékeny jelzése ennek Tánczos Krisztina egy hangsúlyos motívuma. A figurákat úgy követi árnyuk, mint a halál határfaláról visszatekintő kép.
Talányos terep, szinte fogódzók nélküli. Utakat keringő táj, ami egyszerre omlik és épül, kékben és földszárazon, zivatart hozó magányban. Itt a hazatalálás – csak távoli ígéret, de nem lehetetlen.
Miközben e képeket nézzük, és igyekszünk útjait bejárni, padjait megülni, egyidejűleg mi is úttá, vándorrá leszünk: magunkban járni tanulóvá. Hiszen az utak bennünk rajzolódnak, néha ösvénnyé szűkülnek, így záródnak lehetséges művekké. Végtére is egymagunkban, egyedül, talán magányosan kell végbevinni dolgaink, hogy megérkezzünk. A létezés tisztásáról arra a szakrális helyre, amit otthonnak, önismeretnek, önmagunknak nevezünk. Ott valóban hallani angyalunk jelenlétét.

Balázs Sándor