Tájallegóriák

Életünk talán legtisztább pillanatai éppen azok, amikor a haszonelvűséget, a
gyakorlatias célokat feladva: az érdeknélküliségben merülünk el. Például egy táj
szemléletében. E tevékenység szándéktalan és önkéntelen: valamiképpen az
elénk táruló hív, hogy legyünk részévé – mégis csak úgy, mint valami rajtunk
kívül állóban, aminek teljességgel mégsem adhatjuk át magunk, miután nem
válhatunk örökös részévé.
Hogy mi is lehet ez a táj – ezt helyes kérdésként hagyni felmerülni. A művészet
esetében kiváltképpen. Mármint olyan kérdésként, amely valamiképpen a már
ismertben, a már tudottban rejtőzik el.
A természet még nem táj, s a táj nem feltétlenül természet. A táj: fenomén.
Termékeny lehetősége annak, hogy egy adott témában vagy műfajban az alkotó
magára ismerjen. Megjelenése, mint festői téma – jelen esetben nem csupán a
természet iránti érzékenységről vagy egy tájérzés megfogalmazásáról
tanúskodik.
Ugyanis Tánczos Krisztina művészetének fókusza, tárgya nem kizárólagosan a
természet, hanem inkább az abból valamilyen szándékkal kiemelt és felülírt táj.
A különféle, jobbára földszínekkel jegyzett látványok, és nem különben a
víztömegek hordozott tárgyaikkal: privatizált tájak.
A tárlatcímben jelzett allegória kifejezés sem irodalmi vagy hagyományos
vonatkozású, inkább modern értelmű. Ahogy például a barokk allegória a
„konvenció kifejezése”, úgy a modern allegória fordítva: „a kifejezés
konvenciója”. Tehát olyan reprezentációról van szó, amely következetesen
formálódik, épül képről képre a különböző tematikai körökben. És amely egy
kontemplatív szemlélet vagy magatartás következménye, abból fakadóan jön
létre egy olyan ábrázolásmód, megjelenítési forma, képi frazeológia, amely
allegorikus jegyeket képvisel. De miképpen is?
Vajon a földbe magot vető ember tudatában él-e még annak, hogy tevékenysége
szakrális természetű? Közösségre lép a földdel, amely jogilag ugyan birtoka,
egyébként meg dehogy, hisz csupán vendége, vándora, mert éppen arra jár.
Az inkább uralt, birtokolt közegnek tűnő Karám sem valódi tulajdon. Inkább
egyfajta határ jelzése, mintsem elzárt terület, hiszen csak a felénk eső oldalon
lehatárolt, míg a másikon éppen hogy nyitott.
És a tengeren egy papírhajó látványa észlelhetetlen volna, ezért az alkotó
kimetszi a víz látványának egy részletét. Miközben a víztömeget monumentálissá növeli – nem jelez mellette partot, földsávot, amely révén kevésbé elveszett lehetne az egyébként is sérülésre hajlamos papírjármű. Másutt meg igen: megérkezést, partot ígér a kép.
Mégsem mondhatni, hogy tisztán tájfestészetről volna szó, noha az emberi világ
jelenlétét többnyire nélkülözik a képek.
Tájak, amelyek vonatkozásában mindig felmerül az emberi jelenlét
feltételezése. Noha a munkákon alig tűnik fel emberi alak. Ha mégis, akkor a
figura statikus, állapotszerű, egyedül vagy kettősként jelenik meg, sosem
aktivitásban, a beavatkozás jegyében. E figurák alkalmanként hangsúlyosak, de
szinte minden esetben lehalkítottak: egyszerűek és sematizáltak, inkább jel vagy
jelzésszerűek, mintsem testi valóságot sugallók. Sosem erős, hús-vér valóság
gyanánt, kidolgozottan, vagy ahogy Herder említi, „testi igazság”-ként tűnnek
fel.
Mert az emberi viszonyok hangsúlyos jelzése máshová húzódik vissza. A tájba.
Az emberalakok jelentőségüket nem is annyira önmaguk révén nyerik el, mint
inkább azon tér, térség által, amely befogadja és befoglalja őket. A figurák
mégsem tekinthetők staffázs-jelenségeknek, mellékes részleteknek, hiszen az a
territórium, amelyben feltűnnek: mintegy önmaguk kiterjesztése. Így maga a táj
válik allegorikussá, ahogy önmagán túl valami másra utal – és utal vissza. Az
emberre és valami érzékfelettire, transzcendensre, a megismerés határain túlira –
de nem feltétlenül vallási értelemben. Inkább az emberi létezés, az ittlét földi
rejtelmességére.
E tájak és befogott tereik alakítottak, megformáltak. De nem a
hasznosság szerint, hogy az erdő erdészetté, a domb, a hegy bányává, a folyó
vízierővé, a szél vitorlák szelévé lehetne. Sőt, e képek óvakodnak attól, hogy
átadják a helyet annak a befolyásnak, amelyet az ember gyakorol a természetre,
amely révén az kibillenhet tengelyéből.

Tájak jelennek meg, amelyek nem birtokolhatók. Csupán az alkotó képzelet-
tekintete rögzíti és őrzi meg őket képként. És éppen így, ilyen formai valóságként. Mivel a táji irányultság nem konkrét helyekhez kötött, ilyenformán egyetemes vonatkozássá válhat: az ember ontológiai térképévé lehet – a tájba jegyezve.
Így aztán erősen kérdésessé válik, hogy e munkák mennyiben tájképek, azaz a
tájról vagy valamiféle tájról született képek; hogy duplikátumok lennének, a
valóság valamiféle másai. És nem csupán azok, amit Freud jelez, hogy „A
művészet…nem kíván más lenni, mint illúzió…nem merészkedik a valóság
közelébe.”
Ha létezik e képeknek mégis valamiféle narratívája, valóságvonatkozása: az a
tájba írt. Ekként értve a vizeket és tárgyaikat, környezetüket megjelenítő képeket is. A táj, a földszínekbe öltöző, a rétegelt, karcolt és sebzett táj lesz testté, érzelmi és gondolati tartalmak közvetítőjévé. E képeken a táj, annak jellege szólít közelébe annak, amik vagyunk.
A legfontosabb utalás mégis az, hogy a tájjal, annak végtelenségével és
folytonos megújulásával – amely ugyan természeti vonatkozású, mégis
konstruált, képzeleti mező –, tehát a tájjal szembesülve válik érzékelhetővé az
emberben felvetődő végesség-élmény.
Nem olyan látványokkal szembesülünk, amelyekre meghatottan vagy csodálattal
lehetne tekintenünk, mint a fenséges megnyilatkozására. Inkább egyszerű,
hétköznapi, puritán látványokkal, amelyek környezetében – ha nem is jelenik
meg az emberi figura, látensen mégis belefoglalt, feltételezett. A látványok
alkalmanként szorongatók, feszültséggel telítettek, mindamellett, hogy olykor
távlatot sejtetők.
Rögös utak nyílnak meg, amelyeken valaki járt vagy járni fog. Emberi
szituációk, történetekkel és sorsokkal terhelten. Kicsiny hidak állnak elénk:
átkelésre bíztatva vagy halogatva azt. Mindennek persze csak ritkán mutatkozik
meg nyilvánvaló nyoma, noha az erre utaló jelek számosak.
És persze nem feledhetjük, hogy konstrukciókról van szó, tájalkotó művészi
hozzáállásról, amely keveset kering a táj közvetlen élménye körül, hiszen
folyamatosan felülírja annak forma- és színviszonylatait, felületi jellemzőit.
A táj, amely az érzékelés számára megkapó, könnyen magához szólít.
Belefeledkezünk felismerésébe, az ismerősség sémájába, így az észlelés
könnyen nyugvópontra jut, elmerül, lezárul, kissé meg is semmisül.
Más tájak bizonytalanságot, nyugtalanságot keltenek a bizonyosság helyett.
Folytonos, egyre ismétlődő választásra, döntésre késztetnek – és ennek kiváltója
éppen a képnek, mint műalkotásnak a megtapasztalása. Ilyenkor gyakran el is
feledjük, túllépünk azon, hogy egy tájat megjelenítő képet szemlélünk, mert
saját életünkhöz, létezésünkhöz találunk vissza általa. Talán éppen olyanformán,
miként Bacsó Béla említi: „Magunkhoz közel csak akkor juthatunk, ha nem
maradunk meg a jól ismert körében, azaz túljutva, kerülő úton jutunk vissza
magunkhoz, azaz válunk tapasztalttá abban, ami a műben megesik.„
E tárlaton a tájakat megjelenítő festő választott tárgyában, a képműben
mutatkozik meg, ugyanakkor el is rejtőzik benne. A magához közel állóban
látható és láthatatlan egyszerre: a képpé lett allegorikus tájban.

Balázs Sándor