Holnapunk…

Ha kortárs művészeti kiállításokra járunk, akkor sok esetben trendekkel találkozunk, jellemző jelenségekkel, melyek látványa azonnal sugallja a korhangulatot, azt a posztmodernitást, amely a multikulturalizmusban gyökerezik, amelynek összetartó kapcsa immár egyfajta művészeti világháló.
Nos, ha belépünk az Erlin Galéria amúgy józan mértéktartású progresszivitást képviselő intim kiállító terébe, most egy más fajta hangulat üt meg minket. Látszólag természetelvű képek sorakoznak a falakon, s a természet maga, a natúra, a vegetáció uralja a látványt, az első benyomást. A megnyitó személy ezek után olyan bátor, hogy ebben a mindig friss levegőjű galériában még Szőnyi Istvánt is meri idézni – méghozzá nem is röviden –, aki 1943-ban megjelent – állítom ma is tanulságos és aktuális, puritán című – Kép könyvében a „,természet és művészet” alcím alatt így ír: „A képzőművésznek csak két tanítómestere lehet: a természet és az elmúlt korok művészete. A természet mindig újabb és újabb feladatok elé állít, vég nélküli bőséggel, kifogyhatatlanul ontja a megoldandó problémákat. Ha a művész a természetet botoran megtagadja, ha nem belőle indul ki, ha el akar rugaszkodni tőle s fennhéjázóan azt állítja, hogy ő csak önmagából merít, csak a saját elképzeléseit követi, akkor tudat alatt, önkéntelenül már mások által megalkotott műtárgyak hatnak reá.” Szőnyi tehát nem kevesebbet állít, hogy az halad az eredeti, a megalapozott úton, aki a természetre figyel, s aki nem erre, az kerül mások hatása alá. Tudjuk persze, hogy a világ és a művészet nagyot változott az e sorok leírása óta eltelt kb. hatvan év alatt, s azt is, hogy minden ilyen véleménynél lényeges körülmény az adott író művészeti világnézete (s így pontosan ismerjük Szőnyi felfogásrendszerét), mégis e sorok, e gondolatfűzés, annak hitele és ereje a ma itt látottak kapcsán aktualizálódik. Aktualizálódik, ugyanakkor azonnal érezzük azt is, hogy miközben Tánczos Krisztina látvány-elemekkel dolgozik, ez a látvány nem távolságtartó, hanem nagyon személyes.

Objektív tárgyszerűség erőteljes szubjektív belső látásmódon keresztül.

Képei, miközben tehát látszólag a leképezhető világ lenyomatai, azonközben azonnal lelkiállapot-rajzok is egyben. Ha kicsit figyelmesebben szemléljük e látványokat megfog minket, hogy műtárgy és személyiség szinte felolvad egymásban.
Ha képeit nézzük azonnal felsejlenek személyiségének feszültségei, vívódásai, ha személyiségével ismerkedünk azonnal érezzük, hogy annak lelkisége egy pillanat alatt a természetbe vetítődik. Az általa is nagyra becsült Van Gogh épp harminc éves korában, melyben most – tán ez elárulható – Krisztina is ,,van”, írta egy levelében öccsének: „,egyre nagyobb tiszteletet és csodálatot érzünk a természet iránt.”
Nos ez a tisztelet és csodálat meg van festőnkben is, aki azonban annyiban is újszerűen nyúl forrásához, hogy a rátalálás élményén keresztül, a nagy egész felfedezésekor aggodalmainak, félelmeinek és szorongásainak tud képi formát adni.

Tánczos Krisztina mostanában épp alakuló képi világában az a különös, hogy miközben abban nagyon is érezhetők a belső, nagyon belül hordozott személyes kérdések, azonközben – és ezekkel együtt – jelen vannak az úgynevezett nagy kérdések, az élet és halál, a születés és pusztulás problémái és aggodalmai. S miközben ez önmagában mutatja, hogy milyen tágra tudja nyitni az őt foglalkoztató problémák sávját, úgy egyben képein megjelenítődnek az e kérdések mögött felsejlő más és más dimenziójú kérdések is, illetve azok kettőssége. Így a disszonancia és konszonancia, vagyis az egyenetlenség, a nem együtthangzó elemek együttese és épp az együtthangzás, valamiféle harmónia megjelenítése. Felveti az ismerős és ismeretlen dilemmáját, az egyszerűség és bonyolultság kérdését, a nyugalmat és a dinamizmust, a magányt, a társtalanságot, s a valahová és valakihez tartozás gondjait. Bármelyik ellentétpárt keressük képeiben, azok hamar megérezhetők, s így birtokában is vagyunk annak az élménynek, hogy Krisztina mennyire túl lép ábrázolt világának első pillanatra látható határain.

Ma itt látható kollekciója mintha két folyamatot mutatna. Egyikként itt vannak jellemzően viharos, mozgalmas, nagylélegzetű tájai, melyekben, azok egy részében ott egy meggyötört fa. Sárga-fekete ellentétpárjai a végtelenség és a lezártság felé egyaránt viszik képzeteinket. S itt vannak jelképibb erejű, újabb munkái, szürkékre, kékre építő halász-hal dilemmája, melyben benne foglaltatik a vizafogó-problematika, az erő-erőtlenség feszítő gondja. Nem a naturalisztikus küzdelem a kép lényege, hanem az az érzés, mintha a csónakban és a hálóban egyaránt benne lennénk.

Közeledés” című képén is van egy jó adag sejtelmesség, de tegyen minket bizakodóvá, hogy nem távolodás a mű címe… S nagyon egyéni megközelítés Nap-ábrázolata, amely egyaránt jelzi a vitalitást és egyaránt utalhat a pusztító erőre is, de az egész művet egybekapcsolja egy sajátosan misztikus lelkiség.

S tán e kép kapcsán ejtsünk pár szót arról, hogy Tánczos Krisztina milyen változatosan fest, milyen igényesen készíti elő a „terepet”, milyen gondos alapossággal állítja össze vakrámáját, csinálja alapozását, fehéríti vásznát, majd a textúra sokszor fellélegzik a változatosan felhordott, fakturálisan is izgalmas felületen. Külön figyelemreméltó apróság, hogy széles vakrámát épít, s így a hordozó vászon a kilencven fokos törés után is tovább építi a kompozíciót.

Hogyan írta Szőnyi?,,A természet mindig újabb és újabb feladatok elé állít, vég nélküli bőséggel, kifogyhatatlanul ontja a megoldandó problémákat.” Tánczos Krisztina számára úgy ontja ezeket, hogy a rátalálás élménye, a festőiség bősége kiemeli belőle vízióit, s még az ég látszólagos monoton szürkesége is a ,,jelképek erdejébe” viszi nézőit.

S hogy a kiállítás címe,,Holnapunk”, utána három ponttal? Erre enyhén szarkasztikus szójátékkal azt mondhatnánk, hogy ez válasz arra, amire ma a kortárs művészek nagy része keresztelné címét, imigyen: „Honlapunk”. Ami ugyan genezisében gyönyörű magyar szócsinálmány, mégis immár számítógép-kultúra vagy inkább a civilizáció szerves része. Krisztinánál tehát hangsúlyosan nem ,,honlapunk” van, hanem ,,holnapunk”. Ebben az is figyelemreméltó, hogy sejtetése azért valamelyest bíztat, s hogy többes szám egyes személyben fogalmaz, vagyis velünk együtt képzeli el a világot, s teszem hozzá a művészetet. Én csak azt mondhatom erre még, hogy mi is vele képzeljük ezt a holnapot. S ha már szóba került a számítógép, záró-képzavarom a következő: inkább vagyok az ő hálójában, mint a világháló rabságában.
Erlin Galéria 2002. január 9.
Feledy Balázs