Napfogyatkozás

Tánczos Krisztina költői lelkületű festőművész. Poétikusra hangolt festményei nem egyszerűen esztétikusak, de szándékoltan esztétizálók. Képei eltávolodnak az itt és most kérdéseitől, nem az aktualitásokra reagálnak. A minket körülvevő világgal mit sem törődve, a hétköznapok prózaiságától elszakadva, az ember örök és állandó kérdéseire keresik a választ, egyfajta természetelvű transzcendencia irányába elmozdulva.
A fiatal művésznő alkotásaiban tartózkodik a mai embert körbezáró, bekerítő valóság képeinek ábrázolásától. Távol tartja magától a napjainkra jellemző új vizuális kultúra képdömpingjét, és a média által sugallt és uralt látszólagos realitást is. Leheletfinom árnyalatokkal megfestett, lendületes, mégis visszafogottan csendes tájképei egy más szférába emelkednek, egy más hangot szólaltatnak meg, a lélek belső vidékeire kalauzolnak. Egy, az útját és a helyét kereső ember érzelmi változásait, a világ kihívásaira felelő, áttételes válaszreakcióit látjuk kibontakozni a vásznakon. A tájba oldódó rezdülések, a képelemeknek a vízéhez hasonló, folyamatos, sodró mozgása állandó hullámzásban tartja a festményeket. Ez a hullámzás azonban nem mozdítja ki a talajt a lábunk alól, nem bizonytalanít el, mert a kompozíció rendezőelve, hogy a finom mozgásokat szilárdan álló figurák, tájrészletek ellenpontozzák, melyek kapaszkodót, bizonyosságot nyújtanak. Az erősen a földhöz kötött fák, növények, házak és a pályáját soha el nem hagyó, minden nap fölkelő és lenyugvó égitest a stabilitást jelentik, a létezés intellektuális birtokbavételének esetleges lehetőségét. A képek nem hagynak kétséget afelől, hogy Tánczos Krisztina számára a festészet a megismerés, a megértés, a tisztázás, a tudatosítás eszköze. Letisztult festői világának középpontjában a belső kert szépségeire való rácsodálkozás, a természet elemi ősereje által közvetített bizonyosság, s az ebben való feloldódás áll. A művészet ekként válik ünneppé, az élet szakrális szférájává.

A vásznakon megjelenített tájképeket az ecsetet fogó kéz energiája tartja mozgásban. Bizonyos felületeken az ecset nyomai szinte a gesztusok erejét is közvetítik, láttatják, ritmikus ismétlődésükkel, visszatérő variációikkal hol harmonikussá, hol kontrasztossá téve a festményeket. A képek tehát a zenéhez hasonlóan – szabad kézmozdulatok, ritmusok közvetítésével áradnak felénk. A képfelületek azonban a természet anyagszerűségére reflektálnak. A földszínek, az okkeres árnyalatok, a pasztózus, a talaj egyenetlenségeit idéző felületek ugyancsak a mozgás és a stabilitás ellenpontozásának eszközei. A kontrasztosabb, de kontúrok nélküli színátmenetek és az egybemosódó színárnyalatok egy letisztult, áttételes világlátást közvetítenek, az életnek a személyiségen átszűrődő, sűrített esszenciáját, szűrleményét – ahogy Krisztina fogalmaz.

Spengler Katalin
művészeti író, műgyűjtő